Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Nagy Imre, Krassó és a hatodik koporsó avagy: június 16-a, az illúziók napja. Kerpel-Fronius Gábor, www.hirszerzo.hu, 2007. június 16. Most, majd két évtized múltával azt láthatjuk, hogy mialatt 1956 emléke ünnepi megemlékezésekbe merevedik, éppenséggel az eltemetni vágyott Kádár-rendszer él velünk. A Magyar Köztársaság történetét mindennél pontosabban írja le az a zavar, amely elfogja az embert, ha meg kell neveznie a rendszerváltás szimbolikus pillanatát.   Esélyes jelöltek pedig lennének, de ilyen-olyan okok miatt egyik sem tekinthetõ a kitüntetett pillanatnak: a falurombolás elleni tüntetés, amely nagy tömeget mozgatott meg, mégsem belpolitikai jellegû volt; a köztársaság október 23-i kikiáltása, amelyet komolytalanná silányított, hogy éppen a moszkvai nagykövetbõl Orbán-boy-já válás rögös útjának köztársasági elnöki stációján állomásozó Szûrös Ideiglenes Mátyásra esett a dicsõség; a "négyigenes" népszavazás, amely inkább megosztotta, mint egybeforrasztotta még a rendszerváltó ellenzéket is; az elsõ szabadon választott Parlament megalakulása pedig nem széles tömegek részvételével zajlott.   Így hát június 16. a maga monumentalitásával jószerivel az egyetlen valóban közösségi pillanata a rendszerváltásnak – amelyet igazán megrendítõvé az a szépséges kettõsség tesz, amint a tömeg végtisztességet ad egy forradalom megtorlás áldozatául esett vezetõinek, miközben egyúttal – és éppen ezáltal – kinyilvánítja, hogy mindörökre el kívánja temetni azt a rendszert, amely puszta létét is e forradalom leverésének köszönheti.   A temetésen részt vevõ, vagy azt a televízión követõ tömegnek persze igen kevés sejtése volt, milyen szándékok és erõk hatásaként került sor éppen úgy és éppen arra az eseményre, amelyen végül résztvennie adatott. Arról, hogy a Történelmi Igazságtétel Bizottsága eleinte csupán egy kegyeleti aktust kívánt megvalósítani – vagyis tisztességesen eltemetni azokat, akiket ettõl félelembõl és végsõ megalázásképpen megfosztottak.   Csak késõbb, a mozgástér bõvülésével jutottak a TIB vezetõi arra a következtetésre, hogy a szertartás egyúttal fölhasználható az érintettek politikai rehabilitációjának megkezdésére is.   Arról is viszonylag kevés fogalma lehetett a résztvevõknek, hogy az Ellenzéki Kerekasztalba tömörült pártok mint küzdöttek azért, hogy a kegyeleti aktust lehetõség szerint jelentõs tömegeket megmozgató politikai eseménnyé tegyék, hiszen az ötvenhatos hagyományok mindegyikük hagyományrendszerének szerves részét képezték, de azt is jól tudták, hogy egy ilyen esemény üdvözítõ hatással lehet saját – egyelõre még konkrét megmérettetéssel nem hitelesített, tehát – hiányos legitimációjukra is.   Arról pedig végképp kevés fogalma lehetett bárkinek, hogy az MSZMP milyen módon igyekezett halogatni, hogy az esemény egyáltalán megtörténhessen, késõbb inkább már csak arra törekedve, hogy lehetõleg szûk családi körben kerüljön sor a temetésre, és amikor már belátható volt, hogy megvalósul az elkerülhetetlen, akkor a Párt milyen módon igyekezett annak szereplõjévé válni – miközben politikai és titkosszolgálati eszközöket egyaránt bevetettek annak érdekében, hogy a TIB, illetve az EK erõit lehetõleg megosszák.                                                   Így került sor Nagy Imre és mártírtársai temetésére, amely egy csapásra ötvenhat nyilvános rehabilitálását eredményezte – egy olyan aktus keretében, amelyrõl látványosan távol tartották azokat – például Krassó Györgyöt és körét –, akik ötvenhat forradalmi hagyományát élõ, azaz a rendszerváltás számára is releváns, követendõ tradíciónak tekintették.   Olyan aktus keretében, amely – a szituáció jellegébõl is következõen, de vélhetõen politikai szándékoktól sem mentesen – ötvenhat akkoriban egyébként uralkodó reformkommunista értelmezését jelenítette meg, amely szerint a forradalmat a Nagy Imre körül csoportosuló pártellenzék készítette elõ, jelentõs szerep jutott az Írószövetségben és a Petõfi-körben lezajlott értelmiségi vitáknak, az utca népének megmozdulásai, a fegyveres harcok pedig voltaképpen csupán a mindvégig az értelmiségi-politikai elit irányítása alatt álló forradalom tömegtámogatását biztosították.   Hiába feküdt az öt felravatalozott mártír mellett a hatodik koporsó, amely szimbolikusan ötvenhat valamennyi mártírjának – elesetteknek és kivégzetteknek – volt hivatva emléket állítani, hiába olvasták föl valamennyi kivégzett nevét, valóságos jelenlét csak a reformkommunistáknak adatott.   Ezzel egy valószínûleg sohasem volt ötvenhat képe került a szertartás központjába – egy olyan ötvenhaté, amelyben a nemzet szíve egyszerre dobbant, mindenki egyet akart, egy pillanatig mindenki a legjobb önmagát nyújtotta, a politikai megosztottság pedig végképp a múltba tûnt.   Ott és akkor rövid ideig élt a remény, hogy az MSZMP uralmától megcsömörlött társadalom ötvenhat hagyományához visszanyúlva teremt magának új berendezkedést. De e rövid idõ alatt is tisztázatlan maradt az "ötvenhatos hagyomány" fogalma, amint az is, hogy ennek milyen relevanciája lehet nyolcvankilenc nem forradalmi, hanem tárgyalásos átmenetében.   E tisztázatlanság is indokolta Krassó Györgynek már az elõkészületek során elhangzó figyelmeztetését, amely szerint a "nemzeti megbékélés" jegyében fogant temetést az MSZ(M)P reformszárnya bizonyára megkísérli majd felhasználni arra, hogy minél nagyobb részt sajátítson ki magának ebbõl a hagyományrendszerbõl.   E törekvésében pedig az utódpárt hosszú távon sikerrel járt – láthattuk ezt a Medgyessy-ügynél, amikor Medgyessy-apologéták ismét arról gyõzködték a közönséget, hogy a rendszerváltás voltaképpeni motorja a hetvenes évek közepétõl az MSZMP vezetõségének reformorientált csoportja volt; tetten érhetjük abban a vélekedésben, hogy Kádár, a forradalom leverõje végsõ soron ’56 fõbb célkitûzéseinek megvalósítója.   Sõt, ma már azt is tudhatjuk mértékadó körökbõl, hogy Kádár valójában szociáldemokrata politikus volt, legújabban pedig Gyurcsány (!) Nagy Imrére (!!) emlékezve vesz részt közös imán (!!!) a parlamenti pártok megjelenni hajlandó vezetõivel.   E sikerre az utódpártnak annál nagyobb esélye lehetett, mert intézményi képviselete egyedül a reformkommunista hagyománynak volt az MSZP révén. A munkástanácsok hagyománya a parlamenti demokrácia kialakulásával és a tulajdonviszonyok átrendezõdésével igen gyorsan elvesztette relevanciáját, az utca népe, a pesti srácok tradíciója pedig leginkább a jobboldal által szükség esetén felhasználható, szükség múltán kapcarongyként eldobható félelemkeltõ eszközként, nem pedig valódi alternatíva hordozójaként került a politikai közösség látókörébe a rendszerváltást követõen.   A temetésen részt vevõk közül egyedül Orbán Viktor beszéde szólt világosan az elmaszatolás ellen – miközben hangsúlyozta tiszteletét Nagy Imréék emberi áldozata elõtt, élesen elhatárolta magát a pártellenzék politikai örökségétõl, de ugyanilyen élesen fogalmazta meg szembenállását a nyolcvankilences reformszocialistákkal is, akiket a békés átmenet érdekében tárgyalópartnernek elfogad, együttmûködõ partnernek azonban nem.   Látnoki szavakkal szólt arról is, hogy a hatodik koporsóban nemcsak ötvenhat névtelen áldozatai, hanem generációja elkövetkezõ néhány évtizede is ott fekszik.   Visszatekintve enyhe malíciával állapíthatjuk meg, hogy az akkori borostás fiatalember késõbb maga is milyen sokat tett azért, hogy jóslata valóra váljék: miközben következetesen fáradozott azon, hogy az utódpárt és a hatalomátmentõk ellenében fölépítsen egy másik, polgári Magyarországot, az ehhez szükséges tömegtámogatottságot csak úgy tudta megszerezni, hogy újra életre keltette a Kádár-rendszer egyik legkártékonyabb elemét: a gyámkodó, önállótlanságra nevelõ paternalizmust.   Most, majd két évtized múltával azt láthatjuk, hogy mialatt ötvenhat emléke annak rendje és módja szerint ünnepi megemlékezésekbe merevedik, éppenséggel az eltemetni vágyott Kádár-rendszer él velünk.   Nyugodna már végre békében.   Kerpel-Fronius Gábor Nagy Imre, Krassó és a hatodik koporsó, avagy: június 16-a, az illúziók napja. www.hirszerzo.hu, 2007. június 16.